A Haltenberger Samu Díjat 2009-ben Goldstein Róbert (City 341) kapta

1947-ben születtem. A középiskola után autószerelő iskolába mentem, amit 2 év alatt elvégeztem. Dolgozni a IV-es Autójavítónál kezdtem, a Lehel u. 25-ben. Először ekkor ültem taxi volánjánál is, mivel a Főtaxi autóit is mi szervizeltük. Ezek Warsawák voltak, melyeknek a garanciális javítását, illetve az úgynevezett null revízióját mi végeztük. A kollégák önéletrajzában általában itt következik az a rész, hogy a Főtaxihoz ekkor és ekkor léptem be. Ám én e cégnél – bevallom őszintén - nem dolgoztam soha, bár valóban akartam. Azonban mindig közbejött valami, és így a „NAGY ÁLOM” még nem valósulhatott meg. Amikor befejeztem az autószerelést a IV-es Autójavítónál, akkor elmentem a Fővárosi Kézműipari Vállalathoz, ahol 13 évig voltam gépkocsivezető. A taxis helyismereti tudásomat is itt szereztem. Ez a vállalat egy bedolgozói hálózatot fogott össze, így aztán mentem én a dobozos Barkas-szal mindenfelé a fővárosban és vidéken egyaránt. Amikor elkezdtem taxizni, a helyismeretem miatt sokan azt hitték rólam, hogy korábban a Főtaxinál dolgoztam, mert a kisujjamban volt a város. Az egyik kollégával mindig nézegettük, tanulgattuk a fontosabb címek listáját, ugyanis mindketten szerettünk volna előbb-utóbb taxizni. De akkor valahogy nekünk ez nem jött össze. Azután mégis eljött a nagy nap, a pontos dátumot már nem tudom, de az év biztos: 1982. Akkortól lehetett kisiparosként magántaxizni. Bele is kezdtem. Nagyon rövid ideig két lovat ültem egyszerre, vagyis a főállásom megtartása mellett másodosként kezdtem fuvarozni egy Skodával, amit később ismét ugyanerre a típusra cseréltem. 1983 elején – bár nem voltam a tényleges alapítók között – beléptem a citysek közé. Miért ide és nem a Budához? Nos, lehet, hogy ez ma már furcsa indok, de nekem jobban tetszett a pajzs alakú, jól eltalált színvilágú matrica. Az is igaz, hogy a hangulat már akkor is nagyon jó volt ebben a közösségben. Tehát beléptem a Teleki téren az – akkor még tisztázatlan jogi státuszú – tömörülésbe, mely aztán később egy jó ideig KIOSZ Fuvarszervező Irodaként működött. Ezt követően szorgalmasan dolgoztam és dolgoztam. Az első választott tisztségem a Citynél egy REB-vezetőség cseréhez köthető. Amikor a 690-es Józsi által vezetett Reklamációs Bizottság működését a tagság valamilyen oknál fogva megelégelte és új vezetőséget akart, én a jelölőbizottság tagja lettem a 150-es Janival és a Samu Pistivel együtt. Miközben a véleményeket gyűjtöttem, megismertek a kollégák, így ott a helyszínen rögtön jelöltek és be is választottak az új összetételű bizottságba, tagnak. Nem titok, nagyon jólesett, és mély nyomot hagyott az életemben. Ugyanis soha nem törtettem semmiért, a társadalmi munkát szívesen megcsináltam, de nem érdekből. A bizalom is nagyon jólesett. Egy ideig tehát tag voltam a reklama bizottságban. A vezető a 200-as Józsi volt, akit a Hosszú Puska váltott. Majd amikor ő kórházba került, én következtem. Ezt úgy 5 évig csináltam. Egyszer újraválasztottak, de ennek nincs jelentősége, az 5 év a lényeg. Úgy érzem, társaimmal úttörőmunkát végeztünk. Összeraktuk az első írott Reklamációs Szabályzatot, ami – többszörösen átdolgozva – ma is működik. Az előbb említett időszak lejártával ez irányú tevékenységemet befejeztem. Megmondom őszintén, mindenféle szervi bajt szereztem, például cukorbetegséget. Az ilyen munkát nem lehet sokáig csinálni, mert emberek sorsáról van szó. Arra azért büszke vagyok, hogy az autómat nem törték be, nem öntötték le kromofággal, ahogy ezt másokkal megtették. Talán a tagság is belátta, a szigor értük volt, nem ellenük. Mindenesetre a soron következő választáson nem jelöltek, de ezt nem is fogadtam volna el. Elég volt 5 év. Ezután egy vagy két év „szokásos” utcai munka következett. Majd amikor a Polinger Sanyi valamilyen oknál fogva nem jött ki az Orbán Lajossal és távozott a vezetőségből, a tagság az ő helyére beszavazott. Hárman vezettük a Cityt akkor: a Lajos volt az elnök és a Dombai Zolival mi voltunk a két igazgató. Mandátumom lejárata után úgy döntöttem, hogy a későbbiekben közszerepet már nem vállalok. Ezt követően visszahúzódtam, maradt számomra a munka. Ám nekem a City a második családom. Tudom, hogy az a szöveg, miszerint ennek vagy annak Citypajzs van a szíve helyén, mára kissé inflálódott, de talán nem mindenkinél. Nálam biztosan nem! Én szó szerint soha nem veszem le a szabadjelzőt az autómról. Amikor a feleségemmel megyek vásárolni, akkor is hallgatom az URH-t, hogy tudjak mindenről, ami ezzel a közösséggel történik. Annak ellenére, hogy most már nyugdíjas vagyok, és már nem dolgozom annyit. Közösségi ember vagyok, azért vállaltam a reklamát is. Sok dologban benne voltam, csináltam a filmeket a citys eseményekről, hogy bárki megőrizhesse ezeket a szép emlékeket. Sajnálom, hogy a ’80-as évek elejéről nincsenek írott vagy képeken rögzített emlékek. Pedig a mi korosztályunk tudja, hogy akkor aranyvilág volt a maihoz képest. Minden olcsóbb volt, a kenyér is, a taxi is. A legegyszerűbb munkából élők, a szenesek, a gyári melósok, de még az ingázók is meg tudták fizetni a taxit. Így aztán boldog, boldogtalan velünk utazott. Jobban kerestünk, mint az orvosok. ’89 után sajnos minden megváltozott. Egyre több cég alakult, és megindult az általam nagyon elítélt aláígérgetés, ami persze komoly bevételcsökkenést eredményezett, valamint azt, hogy devalválódott a szakma. Végül, ami a jelenlegi helyzetet illeti, én optimista vagyok. City taxisnak lenni ma is biztos egzisztenciát jelent. Az összes cég tudja ezt a taxisokkal együtt. Tudják rólunk, hogy piacvezetők vagyunk. Aki becsületesen dolgozik, és kint van az utcán az ma is megél. Annak ellenére mondom ezt, hogy én is a bőrömön érzem a gazdasági válságot. Tényleg hosszabb a munkaidő, tényleg kevesebb a bevétel, de ezt az időszakot muszáj túlélni. Nem kell munkaidőben biliárdozni, órákig ebédelni, a játékgépről nem is beszélve. Nekem például van kajacsomagom az autóban. Reggel megyek el otthonról és késő este szállok ki a kocsiból. Sokat kell állni, de ennek ellenére van, vagy inkább lenne kivezető út. Össze kellene tartani, ám ez a tulajdonság sajnos ránk, taxisokra nem jellemző. Még cégeken belül sem. Szinte mindenhol klikkesedés tapasztalható, pedig ez szétforgácsolja erőinket. Egységesen kellene fellépni azok ellen, akik olyan tarifák alkalmazására kényszerítik a taxisokat, amiből matematikailag lehetetlen kijönni. Mi következik ebből? Legalább szakmán belül ne áltassuk magunkat, a taxis valamilyen útonmódon más „eszközhöz” fog nyúlni, hogy meg tudjon élni. Volt a 841-nek egy jó megállapítása, sajnálom, hogy nem én találtam ki. Azt mondta, ki kellene írnunk az autóinkra, hogy a City Taxinál 1 km=1000 m. Gondolom, szakmán belül mindenki érti, mit is jelent ez a szlogen. A tulajdonosoknak megvan a bevétele a tagdíjakból, a taxis pedig éljen meg 160 Ft-ból. Ha megbukik, akkor álszent módon úgy csinál, mintha nem ő kényszerítette volna erre és kirúgja. Ám amíg az erőinket nem tudjuk egyesíteni, addig az ilyen tulajdonosok a tarthatatlan tarifákkal tönkreteszik az egész szakmát. Márpedig nem ez az óhajtott kivezető út a válságból…

Goldstein Róbert (City 341)

 
 

Minden jog fenntartva @ 1983-2013