A Haltenberger Samu Díjat 2011-ben Kovács Károly (City 120) kapta

Kezdjük az elején. Mikor kezdtél el taxizni?
A taxizással még az elmúlt évezredben, a ’970-es évek végén ismerkedtem meg. Ez az időszak egybe esett életem nagy váltásával is: Körmenden érettségizett, katonaságtól leszerelt zalai fiatalemberként, pesti lányt vettem feleségül. Mint ahogy akkor sokan a mi korosztályunkból; eltartási szerződéssel jutottunk lakáshoz. Vegyipari gépészként nem kerestem túl jól, és valamiből be is kellett rendezkedni. Így a ’70-es évek végén taxizni kezdtem a Főtaxinál, másodosként, a Prielle-ben. Változatos, pezsgő, érdekes munka volt. Nagyon tetszett. Mivel eredeti foglalkozásom ennél rosszabbul fizetett váltottam, és másodosból főállású taxis lettem. Először szabadnapfelváltó, majd később „kocsigazda” voltam. Az 1981-82 év fordulóján jött a liberalizáció, melynek során az akkori kormányzat óvatos magánosítási kísérletbe kezdett, melynek eredményeképp’ megjelenhettek a magántaxik. Soha nem felejtem el, a CB-Taxi 3-as, mint valami látványos kísértet járta be a várost. Az URH-n kérdeztük egymást: láttad te is? Maszektaxis! A lehetőség persze minket is izgatott. Sokat beszélgettünk róla, napi vitáinkban pro, és kontra érveket sorakoztattunk a váltás mellett és ellen egyaránt. Talán kicsit bátortalanok voltunk, féltünk is, hiszen a magánipart pár évvel korábban még nem nézték jó szemmel. Ezt a dilemmát az 1982-ben a Merkurnál átvett gyönyörű sárga Dáciám megoldotta. Döntöttem - mikor, ha nem most alapon - én is kiváltottam az ipart. Így ezen a nyáron, 120-as CB-Taxi hívószámmal én is magántaxis lettem.
Volt rögtön fuvarotok, vagy a lakosság idegenkedett a „maszekoktól”?
Föltaláltuk magunkat. A főtaxis drosztok elé álltunk és egyszerűen rátolattunk a kockásokra. Akkor ugyanis még az volt a szokás, hogy az utasnak mindig az első kocsiba kellett beszállni. Nem úgy, mint ma, hogy abba ülnek, amelyikbe akarnak. Tulajdonképpen „becsaptuk” a kuncsaftokat, mert a legtöbb esetben azt hitték, hogy Főtaxiba ültek. Sokan csak a fuvar végén tudták meg, hogy maszekkal utaztak. Kaotikus helyzet volt. Ráadásul akkor még taxióra sem volt a magántaxikban, így az elszámolás a kilométeróra alapján történt. Aztán a cimborákkal éjszakákat töltöttünk beszélgetéssel, a Kálvin téren, a Hot Dog-osnál. (Ez a jelenlegi Korona szállóval szemben volt, egy tűzfal előtt. Ma már épület áll a helyén). Tehát éjszakánként azt tárgyaltuk, hogy a dolgok így, ebben a formában nem mehetnek tovább. Egy idő után ugyanis kezdtek bennünket kikerülni a kuncsaftok. Ahogy észrevették, hogy az autó magántaxi, továbbmentek. Mit tudtak akkoriban a sofőrökről? Hogy azok általában variálnak a kilométerórával, hogy eladhassák vagy a „saját-ban” elhasználhassák a többlet-üzemanyagot, esetleg valami mással trükköznek. Na most, ha ráadásul még ez a sofőr taxis is, továbbá taxióra nélkül fuvaroz, az mindennek a teteje volt. Oda be nem szálltak. Abban mindannyian megegyeztünk, hogy valami bizalomgerjesztőt kellene kitalálni, mely meggyőzi az utasokat a magántaxi előnyeiről. Így ötlött fel, hogy össze kellene hozni egy saját, maszek-társaságot. Aztán kiosztottuk a CB-Taxi számokat. Én a 120-ast kértem, de azt nehezen akarták odaadni, mert a többség úgy gondolta, nem leszünk annyian. Akkor nem gondoltuk volna, hogy pár év múlva taxiból áll majd a világ. Aztán jött a Balaton étterem, ahol megalakítottunk egy saját maszektaxis társaságot. Tulajdonképpen ott kapott ez nevet is, méghozzá a 39-es Marikától: ő javasolta; legyen a nevünk City Taxi. Ezt követően nagyon hamar megszerveztünk mindent. A matricát szitanyomóval legyárttattuk, amit vagy 80-an felragasztottunk. Szórókártyákat csináltattunk. Az volt az őskorszak. A Teleki tér 3. számú épület mosókonyhájában valódi „one man show” volt. A CB 53 00 Tamás lakás-telefonját lehetett hívni, majd a megrendelést kiadtuk CB-rádión a taxisoknak. A központban és a szervezésben mindenki vállalt szinte mindent. Mi adtuk a telefonközpontot és a diszpécserszolgálatot is. A szekér, ha néha döcögve is, de elindult. Ezek voltak a legszebb időszakok. Akik akkor ott voltunk, nem is sejtettük, hogy a budapesti taxifuvarozás történelmi pillanatait éljük át. Ezt most, lassan 30 év után tudom csak igazán felfogni, értékelni. Talán érthető, hogy büszke vagyok alapító tagságomra. Lehet, hogy túlzónak hangzik, de én azóta is ennek a ma már jól csengő névnek az értékállóságáért dolgozom nap, mint nap. De nosztalgiázzunk még egy kicsit! Ezután jött az aprólékos, sok időt és fáradságot igénylő hétköznapi munka: bevezetni magunkat a piacra! A több száz vendéglátóhely, szálloda, cég megkeresése, mellettünk való agitálása, a szórólapozás, és a leglényegesebb: a pontos és tisztességes fuvarozás. Nőttünk, nőttünk és már magántaxis cégként ismertségre tettünk szert. Fuvarszámunk jóleső módon gyarapodott. Én ekkor az autócserék időszakát éltem, a következő Dácia után egy 1500-as Lada boldog tulajdonosa lettem. Aztán jött az Almássy-tér, a Zichy Jenő utca, majd az Attila utcai központ. Minden költözés egyben fejlesztést is jelentett. Ma már Nyugat-Európa bármelyik városával felvesszük a versenyt, úgy a központ, mint a taxiszolgáltatás terén. Arra büszke vagyok, hogy talán egy kis részem ebben nekem is volt, illetve van. Meg abban is, hogy a társaság szövetkezeti formában maradhasson és ne sajátíthassa ki senki. Pedig volt rá kísérlet. Ezért akkor sokan azt mondták, el kell innen menni, de néhányan úgy gondoltuk, nem! Menjenek el ők, mi maradunk. Tehát elzavartuk a próbálkozókat. Erről a 216-os Gyuri tudna többet mesélni, jóval többet…
Az ideális viszonyok viszont megváltoztak…
Sajnos! A „boldog békeidők” után a rendszerváltás első megrázkódtatásos évei jöttek. Leépítésekkel a nagy és kis állami cégeknél, a honvédségnél, és szerte az országban. A sok munkanélkülivé vált, de jogosítvánnyal rendelkező ember szinte azonnal megjelent a személyfuvarozásban. Akinek ez magától nem jutott eszébe, annak a „munkanélküli hivatal” javasolta. A szabad, és imponáló városi taxizás élet- és létformája egyébként is sokaknak tetszett. Tetézve a bajt, törvényszerűen megjelentek közöttünk a szerencselovagok, a könnyű és gyors egzisztenciát keresők is. A felhígulás jelei szinte mindenhol mutatkoztak. Mi viszont, akik ezt a céget létrehoztuk, minden igyekezetünkkel meg akartuk akadályozni, hogy a folyamat a City-t is elérje. Mindenki szerencséjére, ebben az időszakban a társaság élén olyan emberi és vezetői kvalitásokkal bíró személyek álltak, akik kemény kézzel vezettek és lerakták egy tisztességesen működő, fejlődésre is képes cég alapjait. Szívesen emlékszem a szigorában is emberséges Orbán Lajos elnökre, és a ma már „pozíciótól mentes” éjszakás kollegámra és barátomra: a 11-es Dombai Zolira, aki a diszpécser-központ vezetője, lelke és nélkülözhetetlen embere volt. Ő annak a forgalmazási rendszernek a kidolgozója, aminek alapján ma is dolgozunk és amit (szakmaiságát elismerve) más társaságok is sorra átvettek. A 216-os Boda Gyuri által vezetett REB munkájában én is részt vehettem. Elindítottunk akkor egy tisztulási és fegyelem-megerősítési folyamatot. Tudtuk, hogy egy ilyen nagy létszámú társaságnál, ahol szabadnak és kötetlennek látszik az életforma és mindegyik taxis szuverén, tájékozott, ráadásul határozott véleménnyel bír, nagyon nehéz sokaknak tetsző vezetést megvalósítani. Minden probléma ellenére meggyőződésem, hogy ez a mai piacvezető szerepünk alappillére. Ebből engedni továbbra sem szabad, mert ahogy a letűnt társaságok esetei is bizonyítják, ha a szigor és a fegyelem lazul, a bomlás is hamar bekövetkezik.
Volt különbség a Főtaxi és a magántaxik között?
Talán a leglényegesebb, hogy mi már nem a borravalóért dolgoztunk, saját magunk urai voltunk. Ez óriási különbség volt! Persze meg kellett tanulnunk gazdálkodni saját autónkkal, bevételeinkkel is. Egészen más stílusban dolgoztunk. Jobban odafigyeltünk az utasra, az autóra, kikerültük a gödröket, stb., stb. De annak idején az is sokat számított, hogy a maszek taxiban többek között üléshuzat és rádiós-magnó is volt. Kérésre bevásároltunk, városnézést vezettünk, gyereket vittünk-hoztunk iskolából, rokonoktól. Segítettünk költözésekben és a telefon-ínséges időkben akár üzeneteket is közvetítettünk, ha kellett mentőt hívtunk, vagy trélert. Talán úgy lehetne az előnyt összefoglalni, hogy saját érdekünkben a végtelenségig rugalmasak voltunk, ami persze megtérült. Erre a nagyvállalati rendszerben működő Főtaxi egyszerűen nem tudott reagálni. Az, hogy miénk volt a társaság és azon belül az autó is, egészen más viselkedésformát, hozzáállást hozott ki belőlünk, miközben a főtaxisoknak továbbra is csak a borravaló volt a tényleges keresetük. A különbség – és itt nem csak az anyagiakra gondolok - egyre nyomasztóbb lett számukra.
Eltelt közel 30 év. És én most azt látom, hogy a taxisok időközben elfelejtettek gazdálkodni, elfelejtették saját érdekeiket képviselni. Mi változott ez alatt a 30 év alatt?
Anyagiasabbá vált a szemlélet. Ma a legtöbb taxis szinte egyetlen célja, hogy minél több bevétele legyen, minél többet kaszáljon és így aztán nincs nyugodt, tervezhető élete. Szinte egész nap stresszeli magát a tervezett bevételek elmaradása miatt. Ha lehet, mindent ma, de legkésőbb holnap kíván összeszedni. Teljesen mindegy, hogy a kitűzött cél egy autó, rádió, vagy bármi más. Ez persze nem harácsolás, inkább csak az alkalom megragadása, mert hátha holnap már késő lesz. Nem látjuk biztosnak a jövőt, nem bízunk a holnapban. A szemléletért azonban nem csak a taxis hibáztatható, hanem az a világ, mely körülvesz bennünket. Sokan mókuskerékbe kerültek, melyből tényleg nem lehet kimászni.
Lehet egészséges üzletmenetről beszélni egy olyan foglalkozás esetén, ahol minden egyes megtett kilométer nyilvánvaló veszteséget termel? Sok esetben a taxis jobban járna, ha az utasának adna 500 forintot és megkérné, ne üljön be hozzá…
Ez sajnos, tény, ez bizony zsákutca. Nagyon sok kolléga használt autót vesz. Mert az újat már nem tudja megfizetni, hiába tetszik neki. Viszont aki autót vesz, az hitelt is igényel, még a használtra is. Ám a törlesztéseknek nem látja a végét. Mindenki tudja, hogy igazából ma nem lehet úgy gazdálkodni, hogy tisztességes haszon is maradjon a taxizáson. Amiből a család is meg tud élni, a csekkekre is futja, de jut a következő autóra is. Jelenleg önmagunk felélése zajlik. Ez pedig cégünk, iparunk és bármilyen szomorú is kimondani, végső soron önmagunk megsemmisüléséhez vezethet. Meg kell nézni e lap halálozási rovatát, vagy az időnként felbukkanó híreket a hajléktalanná lett taxisokról. Amikor a City alakult, eszembe nem jutott volna, hogy 30 év múlva lesznek köztünk olyanok, akiknek nyugdíjas éveiket azért kell taxizással tölteni, mert egyébként nem élnének meg! Hogy azért dolgozzak 62-63 éves koromban, mert egyébként nem tudom magamat eltartani. Ma kénytelen az ember a minimálbér után adózni, mert ezekből a tarifákból csak erre futja. Így viszont a nyugdíjunk olyan minimális lesz, amiből nem lehet megélni, még a híd alatt sem. Ha csak nem tudott valaki spájzolni aktív élete során. De sajnos nem ez a jellemző…
Ha varázsolni tudnál, min változtatnál?
Talán először is a munkaeszköz - tehát az autó - finanszírozása, lenne fontos. Ennek megvannak a mintái a Lajtától nyugatra. Lemásolni nem volna szégyen. Másodsorban a szakma megbecsülését valahogy vissza kellene szerezni. Tehát, hogy ne úgy nézzenek a taxisra, ahogy most. Az infláció-követő tarifa sem ördögtől való ötlet, olyan mértékkel, ami fedezi a költségek emelkedését. Hogy ez a foglakozás ismét rentábilis legyen. Ám ezeket a dolgokat nem lehet a létszámkérdéstől elvonatkoztatni. Ennyi embernek nincs munka Budapesten. A túlkínálat teszi ennyire nyomottá az árainkat. Nálunk is a fővárosnak kellene megszabni az alkalmazandó tarifát, tarifákat, ugyanúgy, mint a világ nálunknál szerencsésebb felében. Ki kellene mondani végre, hogy a főváros csak ennyi és ennyi taxist tud eltartani és ezeknek ennyi és ennyi a tarifájuk. Ennek mértékét a taxis szakmai- és érdekvédelmi szervezetekkel kellene kikalkulálni, és korrigálni, ha kell. Amíg a létszám ilyen magas, addig a kenyérharc is nagy lesz, és addig az aláígérgetések a trükközések sem szűnnek meg.
A Haltenberger Samu-díjat nagy megtiszteltetésnek tartom és köszönöm! Régi ideám, hogy elkelne nekünk taxisoknak ma is, egy újkori Haltenberger Samu, aki rendet vágna a kaotikus fővárosi taxifronton. Ezúton kívánok minden kollegámnak sok munkát és jó egészséget!

Kovács Károly (City 120)

 
 

Minden jog fenntartva @ 1983-2013